2011. január 31., hétfő

Kedveskéim

Az a helyzet, hogy holnapi nappal újra munkába állok a K&H Bank kötelékében.
Irány Devecser.  Igen, azért még nem állt meg az élet.
Nem tudom, hogyan fog menni tovább a blog. Igyekszem azért az üvegezésre továbbra is időt szakítani, és remélem energiám is marad megírni az élményeket, megmutatni az alkotásokat. Kicsikét búcsúzom, de remélhetőleg csak ideiglenesen. Szeretném megfogadni és betartani Via tanácsait, és esetleg ha van időm egy kicsit előre dolgozni, hogy legalább hetente tudjak hírt adni magamról.
Köszönöm Nektek, az eddigi figyelmet, hogy olvastatok, követtetek!
Nagyon élveztem a virtuális társaságotokat!

2011. január 28., péntek

Köszönet Kathynek az őszapókért :)


Egy új ismerős

Falusi lány lévén sok madárkát megismerhettem. A kertünkben megfordultak a sárgarigók, a harkályok, sok-sok cinke. Szarkát is gyakran láttunk, hallottunk, sőt egyszer megpróbáltunk megmenteni egy meglőtt sast is. (Sajnos nem sikerült, már nagyon elfertőződött a sebe)
Egyszer édesapám hozott haza két madárkát. Ez olyan 20 éve lehetett. Egy gyönyörű csízt és egy tengelicet. Egy ütött kopott  kalitkában, úgy vette őket viszonylag drágán egy munkatársától. Hazahozta, és letette a fűbe a kalitkát. Öcsémmel elvarázsolva néztük ezeket a madarakat, még soha nem láttunk ilyeneket előtte. Édesapám feltette a kérdést, hogy mi legyen velük. Át tegyük-e  a mi saját nagyobb kalitkánkba? Csábító volt az ötlet, hiszen két gyönyörű és a környékünkön ritka madárkáról volt szó. Viszont elnézve a madarak ijedt vergődését, ahogy ide-oda röpdöstek, és próbáltak szabadulni megsajnáltuk őket. Megkértük apát, hogy engedjük el őket. Úgy emlékszem én engedtem el a tengelicet, öcsém a csízt.  A két rémült madárka hamar kiröppent a kezünkből.  Évekkel később mesélte el apám, hogy ő akkor nagyon-nagyon büszke volt ránk.
Az elengedés utáni tavaszon a körtefánkon csízek jelentek meg, és a ház előtt a fűben tengeliceket láttunk. Ez  volt az igazi öröm, és az érzés, hogy jól döntöttünk. Ha ezeket a madarakat látom, mindig eszembe jut ez a történet.
Két éve költöztünk be Ajkára egy panel 4. emeletére. Egy nagyon nyugodt, viszonylag csendes utca, a ház előtt nagy platánfákkal. Tavaly télen éhes vendégek érkeztek a konyhaablakba. A cinkék mellet megérkeztek kedves barátaim a csízek és a tengelicek. Majd életemben először láthattam csuszkát és meggyvágót. A csuszkát és a cinkéket nem tudtam lefényképezni, mert csak felkaptak egy-egy napraforgó magot, vagy dióbelet és el is repültek vele.





Az idén régi ismerősként tértek vissza az etetőhöz. A cinkék viszont az erkélyen keresgéltek eledel után, így lógattam fel nekik golyócskákat. Hamar megtalálták. Eszter nagy élvezettel nézi amint csüngnek a hálón, és  csipegetik ki a napraforgót. Sajnos nem igazán sikerültek jól ezek a fotók, mert ablakon keresztül, ráadásul azzal szinte párhuzamosan tudtam csak fényképezni, -  így elég sok ablakfelület került a gép útjába - és mindezt egy himbálódzó golyón eszegető, nézegető kékcinkéről, mindezt természetes  - kevés - fénynél. Ennyit tudtam photoshoppal kihozni a képekből, mert elég fakók, és homályosak voltak az eredetiek.





 Két napja délután is láttam, hogy megérkeztek az éhes madárkáim. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve - persze amikor éppen senki nem evett - kiléptem, hogy egy kis napraforgót tegyek ki. És ekkor történt a nagy találkozás. Mindketten meglepődtünk. Egy apró kis szürke madár fehér fejjel, és fekete hosszú farkincával felröppent a balkonládám szélére, és onnét néztünk farkasszemet. Én megmozdulni sem mertem, lélegzetvisszafojtva néztem ezt a csöpp kis teremtményt. Ő is méregetett engem, és közben finom kis hangján csicsergett valamit. Lehet, hogy elköszönt éppen, mert gyorsan visszarepült a közeli hársfára. Soha életemben nem láttam még ilyen madárkát, csak sejtetem - de hála a netnek be is bizonyosodott - hogy egy őszapóval találkoztam. Azóta még nem láttam, remélem nem ijesztettem le túlságosan, és hamar visszetér. Addig is készenlétben tartom a fényképezőgépet, és feltöltve az elemeket :)

2011. január 21., péntek

Kötözködtem

Végre eljutottam addig, hogy lefényképezzem a kötéseimet. Persze azt amit a gyerekeknek kötöttem. A saját dolgaimra valahogy nem tudom rászánni magam. Amúgy sem sűrűn szoktam magam fényképezni. Még szerencse, hogy van fotós is a családban, különben még ennyi kép sem lenne rólam :)
Na de lássuk a lényeget. Tadammmm:

Eszterke, tűzpiros bolerójában:




Bendikének egy kis norvég mintás mellény. Egyébként ez az első norvég mintám. Azt hiszem elsőre nem is lett rossz. Elégedett vagyok vele - aki ismer, azt tudja, hogy ez nálam nagy szó :) - csak egy picit még nagy, de legalább sokáig jó lesz.


Sok kék fonalam van, hát készült egy pulcsi is neki. Nagyon vagány benne. 

2011. január 16., vasárnap

Megvagyok, avagy egy pocsék évkezdet krónikája

Megvagyok! Nem vesztem el, csak finoman fogalmazva elég pocsék évkezdetünk volt. A karácsonyi ünnepek nagyon jól teltek, és legfőképpen gyorsan. Együtt volt a család, jókat játszottunk, mentek a szokásos ünnepi Solo party-k (van aki Unonak ismeri). Aki még nem ismeri ezt a kártyajátékot mindenképpen próbálja ki. Minél többen játszanak, annál izgalmasabb.
Szilveszterünk és az Újév első napja is jól telt, még a második is, egész délutánig. Aztán nagymamáéktól hazafelé menet elütöttek minket. Gyalogosan mentünk át az úton a gyerekekkel, és Esztert és engem elgázoltak. Az új év első hetét és a második felét kórházban töltöttük. Most sem igazán emlékszem az utolsó másodpercekre, csak a tudat van bennem, hogy az autó nem fog megállni, és a félelem, hogy mi lesz a családommal. Aztán az ütés a lábaimon, és ahogy ráesek az autó motorháztetőjére. De mint aki rugóból van, úgy pattantam fel, hogy mi van a gyerekekkel. Apa Bendikével az ölében átért az úton, de Esztert, akinek a kezét fogtam, elsodorta az autó. Nagy szerencsénk volt a téli öltözettel. Nekem a lábaim még időnként most is fájnak,  és a nyakam rándult meg, szerencsére semmi komoly. Eszter látszólag kisebb horzsolásokkal megúszta, csak rutin ellenőrzésre fogták bent a gyerekosztályon. Aztán kiderült, hogy van baj. Nagy, de nem akkora amekkora lehetett volna. A kis drágám koponyatörést szenvedett. Szerencsére elmozdulás nélkül, és agyi sérülés, bevérzés nélkül. Eszter ugyanolyan jókedvű, és semmi nem látszik meg rajta. Az ágynyugalmat nehezen viseli. A kórházban mindenki imádta, mert egy ízig-vérig cserfes nőszemély. Nagyon erős csaj! Az első vérvétele történt meg és branült ültettek be neki, és egy hang, és pisszenés nélkül végigcsinálta! Sajnos a sors keze, hogy a branült két nap múlva ki kellett venni, mert begyulladt, és újat kellett a CT miatt (mert ugye, őt csak altatva tudták CT-zni, mert az 1 perc mozdulatlanság lehetetlen az ő esetében :)) betenni. Ott már voltak gondok, kb 4-5 bökés után sikerült betenni, ott egy kicsit már sírt, de ezt nem is csodálom. A CT-n alig tudták elaltatni, mert csak mondta, mondta a magáét. Szerintem olyan mint az anyja, ha fél vagy ideges, akkor beszél és beszél.... :) Már itthon vagyunk, kedden engedtek ki minket. Ami külön büszkeséggel tölt el, hogy most is meglátszott, hogy milyen jó testvérek a kisöccsével . Amíg bent voltunk ő érte aggódott, és ha az ebédhez kaptunk két mandarint a szebbet mindig félretetette a testvérének. Amikor hazaértünk volt nagy öröm. Bendike szaladt elé, és vetkőztette, volt nagy ölelkezés, és puszilkodás, és a pici mint a pulikutya úgy ment utána még a WC-re is. Egy dolog nagyon nehéz, itthon még nehezebb - az ágynyugalom, és az, hogy még egy hónapig nem mehet oviba. Mikor elmondtam neki, sírva fakadt. Nagyon hiányoznak neki az ovistársai.  De túl leszünk rajta. Reménykedem, hogy egy kedves ismerősömnek volt igaza, és az év legrosszabb eseményén vagyunk túl, és most már csak jobb lehet.  Tudom, hogy vannak még nehéz napok előttünk, hiszen még nem sétáltunk el a mamihoz Eszterrel.... Azon az úton fog kibukni, hogy mire emlékszik, mert most nem mond semmit. De nekem is összeugrik a gyomrom, ha megyek át az úton és egy autó jön át mögöttem, vagy csak megáll, hogy átengedjen. De majd együtt feldolgozzuk.
Bocsánat, hogy nem sikerült vidámra ez a bejegyzés, de ez is sajnos az életem része, és most még a sokk, és feszültség miatt nem tudok az üvegre még ránézni sem.  Igyekszem magam összeszedni, bár lehet, hogy pont ez a baj, hogy nem mertem még igazán sírni, pedig van bennem félelem, stressz, harag és kétségbeesés. De a kórházban nekem kellett tartanom a lelket a lányomban, és nem akartam megijeszteni. Úgy éreztem, ha hagyom, és szabadon engedem az érzéseimet soha nem fogom abbahagyni a sírást, és ezt nem tehetem meg vele. Persze elmondtam neki, hogy én is féltem és hogy féltettem őket, és igyekeztem kérdezgetni hogy mire emlékszik, de azt mondta, hogy nem emlékszik semmire.
Ami a legfontosabb, hogy ezúton is köszönöm az ajkai kórház gyermekosztályán dolgozó orvosok, ápolók, nővérek munkáját, és a hozzáállást, amivel minket elláttak. Csak az ő alaposságuknak köszönhető, hogy a koponyatörés kiderült (a baleset után készült röntgen nem mutatta ki., csak egy kis duzzanat a kobakján, ami másnapra le is apadt, csak az nem hagyta őket nyugodni...)
Ezúton kívánok mindenkinek ennél boldogabb új évet! Nagyon-nagyon vigyázzatok magatokra és egymásra, és higgyétek el sajnos a rossz dolgok nem csak másokkal történnek meg!